13. rész - Katherine titka

Sziasztok újra!
Úgy döntöttem folytatom a blogom írását, mert kell valami érdekes is :D Szóval kéthetente biztos, de hetente nem hinném, hogy fel tudok rakni új részeket. Remélem tetszeni fog ez a rövid kis bevezető amiről később többet is megtudhattok. Jó olvasást! <3

A folyosó maga volt a megtestesült rémálom. Nem gondoltam volna, hogy így fogok tekinteni egy folyosóra, de ezt érezni kell. Érezni, ahogy a diákok szeme rajtad ragad. A titkos szavakat, amik rólam keringenek és az alattomos nevetéseket a mellettem elsuhanóktól. Ez megy közel egy hete. Úgy látszik rám nem igaz a Minden csoda három napig tart nyugtató, túl bölcs szöveg. A pletykák, amik terjengnek persze nem igazak. A tanárok zsarolásától az öngyilkossági kísérletig, eddig minden felmerült. Értem én. Új lány az év közepén és a tanulók unatkoznak. Pont jól jöttem. Azt kéne hinni egy 600 éves vámpírról, hogy elnyelni az ilyen dolgokat. Elmondok egy titkot. Minket ezerszer több fájdalom ér ilyenkor. Minden fokozott. Gondoljatok csak Katherine Pierce illetve Petrovára – ki, hogy ismeri-, aki a világon létezett legtökösebb vámpírjának mondott túlélő. Higgyétek el ez csak a látszat. Mélyen a világ legösszetörtebb emberét ismerhetnétek meg, ahogy ezt nekem sikerült.

1822 Közép- Európa /Visszatekintés a múltba/

   - Kérlek, mondd, hogy nem látszik vörösnek a szemem. – mondta Katherine a tükörben bámulva magát. Közelebb léptem és a vállánál fogva felrángattam a székéből.

   - Fejezd ezt be! Hallasz? Most nem szabad össze törnöd! Túl közel járunk az igazsághoz, hogy most feladd. Nem szabad! – olyan magabiztosan beszéltem hozzá, ahogy csak bírtam miközben ő csak sírt és sírt. Nem tudta abba hagyni. Csak körbe járkált vagy a falhoz vágott tányérok maradékait próbálta összekaparni két sírás között. Ilyenkor a legjobb, ha békén hagyjuk. Szóval csak ültem az ágyon és az egyik ellopott Stefan naplót olvastam.

   - Nem megy ez nekem tovább. Klaus a nyomomban, de a válasz a kérdésemre viszont oly közel. Mennem kell, de mégis visszahúz valami. – bökte ki ezt az órákig tartó kínszenvedés után.

   - Ha nem indulunk, holnap Az Ősiek végeznek veled. Legalábbis akik nem egy koporsóban rohadnak. – próbáltam mosolyt csalni az arcára, de itt már nem volt mit tenni.

   - Még két nap kell! Én maradok, te mész. Ha megtudja, hogy itt vagy soha nem tudsz elszökni előle újra. – mondta nekem miközben egy halom papírt próbált az asztalon egy mappába belegyömöszölni. Az igazság az, hogy soha nem is akartam elhagyni Niket. Szerettem és szeretni is fogom, de ha ezt Katherine megtudta volna. Nekem annyi. A lényeg, hogy a titkos vágyam az iránt, hogy Nikkel legyek nem tiszta. Hátsó szándékaim vannak, mint általában mindenkinek. Kol kell nekem és meg is fogom szerezni. Bármi áron. 

Haliho:)

Sajnálattal közlöm, de a tanulás miatt nincs időm írni így a blog szünetel egy ideig. Ugyanúgy NYÍLVÁNOS marad az új olvasóknak. Viszont a TVD Infók menüpont folytonosan fog firssülni. Október 4től az 5.évad részei is ki fognak kerülni a blogomra. Ha az iskola és az időm megengedi fel fogok rakni új részeket.
 

            További jó olvasgatást és ne felejtsétek el a várva várt OKTÓBER 4-ét! <3

12.rész - Édes otthon

      - Hogyha megtetted a kellő hatást haza viszel? – kérdeztem Kolt miközben feltápászkodtam a kanapáról. Odasuhant mellém, hogy elkapjon, mielőtt a padlón találnám magam a testvéreimmel.

- Majd jelentkezem. – mondtam erőltetett mosollyal az arcomon a fiúknak és a lépcsőnél hallgatózó Elenának. Kifelé menet Forbes seriff autója parkolt le az enyém mellé. A „sejtelmes” arckifejezésével kiszállt és felénk közeledett.

            - Mi történt? – kérdezte, de nem értettem mire gondolt. Majd leesett, hogy úgy nézhettem ki, mint egy agyon mosott rongy.

            - Már minden rendben. – mosolyogtam rá biztosítékul, hogy jól vagyok.

            - Akkor jó. Damont keresem. Bent van? – kérdezte az ajtót fürkészve.

            - Igen seriff. Bent találja őket. – mondta Kol majd elindultunk az autóm felé.

Nagy nehezen beültem az anyós ülésre és magamhoz vettem a mélyhűtős könyöklőben tárolt vér tasakot. Nem volt valami friss, de a mai nap után ez jól jött.

            - Kik tették ezt veled? – kérdezte Kol mérgesen két előzés közben.

            - Nem lehetne, hogy holnap beszéljük ezt meg? –kértem. – Eléggé megviselt ez a dolgok és ki szeretném pihenni.

            - Akkor majd holnap suli után elmegyek hozzád. Oké? – mosolygott rám és megsimította a kosztól és vértől gyötört hajam. Leparkolt a házam előtt, egy puszit nyomott a homlokomra és haza ment. Gyorsan lefürödtem, megmostam a hajam és bekentem a lassan gyógyuló sebeimet, majd miután felöltöztem és megágyaztam, beraktam egy filmet és az ágyba bújva próbáltam magamra erőltetni az álmot.

***

Erőteljes kopogásra ébredtem. A nehezen nyíló szemeim nem segítettek abban, hogy lejussak az emeletről. Mire leértem a dörömbölés abba maradt szóval gyorsabbra vettem a tempót, hogy odaérjek, mielőtt elmenne.

            - Igen? – kérdeztem rekedtes hangon. Rebekah volt az.

          - Te még nem vagy kész? Úgy látom eléggé elaludtál, mert kb. 20 perc múlva becsöngetnek. – mondta miközben berontott az ajtómon. Eléggé izgatottnak tűnt ahhoz képest, hogy egy túl sokat élt tini lány lakozik benne.

            - Basszus. Teljesen kiment a fejemből a suli és még be is kell iratkoznom. – mondtam miközben a fejemhez kaptam. Gyorsan felrohantam és kiválogattam a legnormálisabb gönceimet a szekrénybe pakolt dobozokból és magamra kaptam őket. Gyors fogmosás, majd smink és kész is lettem. Mondjuk sosem az az „öt óráig készülődöm” típus voltam, de ez is rekordnak számított.

            - Táska? – kérdezte Rebekah miközben a cipőjének a sarkáról próbálta lekaparni a rendezetlen kertem által okozott sarat.

            - Huh, tényleg. – a lehető legközelebb lévő bontatlan dobozva, belenyúlva megtaláltam a vállra akasztható táskám, belepakoltam pár hamisított iratot – mivel nem hinnék el, hogy 600 éves vagyok – füzetet, tollat és az uzsimat. Egy tasak vért.

            - Mehetünk. – mondtam mosolyogva, majd bezártam magam mögött az ajtót. Az út csöndesen telt. Az homlokomat az ablakhoz döntve gondolkoztam a tegnap történteken és azon, hogy ez kevésbé viselt meg, mint gondoltam. A városban szerencsére minden közel van szóval szerencsére nem volt időm annyit gondolkozni, hogy megint átéljem a kínzás okozta fájdalmakat. A suli hatalmas volt és szebbnél szebb autók lepték el a parkolókat. Egy nagy füves rész vette körül az iskolát kisebb-nagyobb padokkal és asztalokkal díszítve. A diákok úgy hemzsegtek, hogy alig lehetett keresztül jutni az ajtóig. Valaki elkapta a vállamat.

            - Na, hogy tetszik? – kérdezte Stefan. Ma a többi naphoz képest nem volt annyira szürkés a tekintete. Kellett pár másodperc mire rájöttem, hogy a suli kinézete érdekli.

            - Eddig szép, de kíváncsi vagyok milyen belülről. Szóval menjünk. – invitáltam őket, majd neki vágtam a hosszúnak tűnő útnak az üvegajtó felé.

11.rész - Segítség!

  - Hűha! Nem nézel ki valami jól. – mondta Damon, mikor közelebb lépett hozzám és elkezdte bogozni az kezeimet szorító köteleket.

  - Csak… szedjél le innen. – mondtam ki nehezen majd hirtelen a földre zuhantam. Imádom, hogy ilyenkor is tud poénkodni.

  - Au. – szörnyen fájt mindenem. Tiszta mocsok volt a ruhám és a vér hiány miatt a halott srác által okozott sebeim lassan gyógyultak. Remek.

  - Sietnünk kell, hugica. – mondta majd felemelt és az ölébe kapott. – Most szépen kiviszlek a kocsihoz és ott vár rád egy fincsi tasak vér. – nyugtatott Damon. Valami képen sikerült neki, de időközben eszembe jutott a fickó, akinek nem volt arca saját kezűleg megkínozni. Nem fog ilyen egyszerűen elengedni. Éreztem, hogy minden túl egyszerűen ment. Damon nagyon gyorsan futott, de még így is utolért minket két másik vámpír. Ellökték őt én meg a földön landoltam. Annyit láttam, hogy egymást vágják a porhanyós földre és a rajta megmaradt por felszáll. Damon nem hagyta, hogy a vámpírok közel jussanak a kínok ellen küzdő testemhez.  Az utolsó kép egy márványossá vált vámpír test volt. Elájulhattam, mert a Salvatore vendégházban ébredtem fel. A kanapén feküdtem és senki nem volt körülöttem. Próbáltam kibugyolálni magam a takarók és párnák közül, de még mindig gyenge voltam. Majd megjelent Stefan és Damon. Fölöttem álltak, mint a gondoskodó bátyáim. Kellemetlenül éreztem maga. Én idősebb vagyok mégis engem hagyott el a szerencse. Engem kellett megmenteni.

 - Hogy érzed magad? – kérdezte halkan Stefan. Nem akartam mondani, hogy úgy, mint egy ezerszer kimosott öreg rongy.

  - Gyengén. Több liter vért is veszthettem. – vallottam be végül a plafont bámulva.

  - Idd ezt meg. Szerintem segíteni fog. – kacsintott rám Damon miután átadta a tasak vért. Gondolatolvasó.

  - Huh. Köszi. – mondtam majd mohón elkezdtem kortyolni az éltetőmet. Valaki berontott az ajtón.

  - Nekem miért nem szóltatok? Mit képzeltek? – kérdezte. Kellett pár másodperc, hogy felfogjam, hogy ez Kol hangja. Úristen. Teljesen kiment a fejemből.

  - Kol ne… - kezdtem bele, de félbe szakított.

  - Nem Alison teljes mértékben az ő hibájuk. – förmedt Stefanra és Damonra Kol. – Minden rendben? – csendesedett el és odahajolt hozzám. Rámosolyogtam.

  - Ha kapok még egy ilyen adagot, akkor máris olyan leszek, mint voltam. – válaszoltam majd kikaptam Damon a kezéből a teli tasakot. Kol lassan felállt mellőlem és egy hirtelen mozdulattal a falhoz nyomta a két fiút. Kiesett a tasak a kezemből.

   - Szóval, ha még egyszer bajba kerül Alison és nem szóltok, a saját kezemmel fogom kitépni a szíveteket. – mosolyogott rájuk.

   - Ali… son. – nyögte Damon. – Szólnál a kedvesednek, hogy… enged… jen… el.

   - Kol. – mondtam könyörgően. Rám nézett majd vissza a kezétől fulladozó fiúkra.

   - Megértettetek engem? – kérdezte erősködve.

   - Igen, sajnáljuk. – mondta gyorsan Stefan majd mindketten a földre rogytak. Hirtelen eltávozott a halált hirdető érzés a mellkasomból.

10.rész - A Wesco család

1866    /Stefan szemszögéből/

  - Azt hiszik, bolondok vagyunk. Pedig köztünk élnek. – mondta Kevin a családfő. Tudtam, hogy ránk a vámpírokra érti.  Tennem kell valamit, hogy megállítsam őket. Nem szabad megtörténnie… megtörténnie a múltnak.

Pár hónap múltán – miután a tanácsnak bebizonyították, hogy élhetnek, léteznek vámpírok – a téren sok ember összegyűlt. Készült valami. Szerencsére rám és Damonra nem gyanakodtak, mert tudtunk a napfényes órákban is kint tartózkodni. Mire a tömegen keresztül törtem magam már késő volt. Saraht kiengedte Kevin egy fekete acél dobozból és a tömeg szeme láttára- mivel neki nem volt gyűrűje - égett másodpercek alatt porrá. Ha segítettem volna, akkor rájöttek volna, hogy én is közülük való vagyok. A „műsör” végén mindenki tapsolt. Szörnyű látvány volt, ahogy a port csak kiseprik az egyik fa alá.

  - Megölték… megölték Saraht. – dadogtam Damonnak. Nem tudtam mit szóljak. Ismertem a lányt. Sőt túl közel álltam hozzá, hogy semmibe vegyem a történeket és csak úgy elsétáljak. Túl közel voltam, hogy a gyász elöntsön.

  - Bosszút fogunk állni. – mondta ki helyettem is Damon. Egyetértettem vele. Teljes mértékben.
  - Még ma este. – ezzel eldőlt a Wesco család sorsa.

Pár óra múlva mikor már a nap súrolta az ég alját és elfújták a közvilágítás az utakon, megközelítettük a család házát. Könnyű prédák voltak.  Damonra néztem majd bólintott ezzel rájuk törtünk. Kevinnel kezdtük és…

Napjainkban.

  - Oké oké értem. Nem kell folytatni. – kérte Bonnie Stefet.

  - Pedig csak most jött volna a vicces része a sztorinak. – mosolygott Damon. Bonnie csak intett egyet majd töltött magának egy pohár vizet nyugtatás képen.

 - És most abban a házban vannak ahol megtörtént a mészárlás. Mármint a romjaiban… - mondta csalódottan Stefan.

  - Szerinted köze van a régen történtekhez? – kérdezte nyugtalanul Damon.

  - Nem lehet véletlen. Gondolom az őseik naplót is vezettek és a mostani Wesco család rátalált. Bosszúra szomjasak. – gondolt bele Stefan. –Indulnunk kell. Most azonnal.

Elena lépett be az ajtón.

 - Hát ti miben mesterkedtek? Bonnie? – kérdezte gyanakodva Elena majd könyörgően nézett Stefanra, hogy magyarázza el a történeket.

  - Indulnunk kéne. – célozgatott Damon, hogy lehet, hogy ebbe nem kéne belekeverni Elenát.

  - Az történt, hogy Alisont elrabolták. – vallotta be Stefan. Damon a homlokára szorított kézzel csóválta a fejét.

  - Segíthetek valamiben? – kérdezte a lány kedvesen majd megsimította Stefan vállát. Úgy látszik, Elena még mindig hezitál a két fiú között. Mellékes.

  - Akkor induljunk. Minél előbb odaérünk, annál hamarabb kideríthetjük mi ez az egész. – állapította meg Damon majd a lányokat ott hagyva elindultak az autók felé.

Az úton a ház felé megbeszélték a tervet. Stefan a családfővel fog beszélni és lefoglalja őket, ameddig Damon kiszabadít engem a fogságból. Általános tervnek látszott, de beválhat. Mikor már látó távolságon belül volt a ház megálltak az erdő szélén.

  - Innen gyalog megyünk. – mondta Stefan majd vámpírgyorsasággal másodpercek alatt a ház bejárata mellett guggoltak csendesen. Damon valamit mutogatott az ajtó felé majd a kocsira, de inkább maradtak az eredeti tervnél.

Hallottam valakit a lépcsőn lejönni. Egyszer csak megláttam Damont majd az árnyékban ücsörgő fiút verekedni. Nem tartott sokáig, de reméltem, hogy az ablaknak repülő szív nem Damoné volt.

9.rész - Találj meg, ha tudsz

Eközben otthon.

  - Nem várhatunk itt keresztbe tett kézzel. Most mihez kezdjünk?– kérdezte Damon aggódva. Stefannal már a házban töprengtek hol lehetek.

  - Szerintem szóljunk Bonnienak. Biztos van valami varázslat, amivel megtalálhatjuk Alit. – válaszolt majd a telefonjáért nyúlt. Kicsengett.

  - Haló?  - szólt bele Bonnie a telefonba.

  - Szia Bonnie Stefan vagyok. Kellene a segítséged. Sürgős. – kérlelte Stefan.

 - Úton vagyok. – mondta Bon majd lerakta. Miközben Damonék próbáltak kieszelni valami tervet megérkezett a boszijuk.

 - Mi történt? – kérdezte miközben a táskáját a kanapéra dobta. A fiúk összenéztek majd Stefan belekezdett.

  - Szóval tudjuk, hogy neked semmi jó nem származik abból ha Alisonnak segítenél, de bajban van. Egy csapat vámpír elrabolta őt és nem tudjuk hova vitték. – magyarázta el a történteket Stefan. Bonniet nem lepték meg kellőképpen a dolgok. Gondolom már előre tudta, hogy valamikor a segítségére fogok szorulni.

   - Segítek nektek, de nem szeretnék belekeveredni semmibe. – mondta végül Bonnie.

  - A szokásos Bonnies válasz. – gúnyolódott Damon. Bonnie rámosolygott majd elővett a táskájából egy térképet. Egy ügyes mozdulattal kiterítette a fotelok előtti dohányzó asztalra.

  - Kellene valamilyen tárgy ami Alisoné. – kérte Bonnie. Damon Stefanra nézett. A nem érkező reakció láttán a szemét forgatva Bonnie felé fordult.

  - Van valamink, ami az övé egyáltalán? Kösz Bonnie. Ezzel sokra megyünk. – mondta szemrehányóan Damon.

  - Azt hiszem van. – gondolkodott el Stefan majd kirohant az ajtón az autó felé. Pár másodperc múlva visszatért egy nyaklánccal.

   - Ezt honnan szerezted? – kérdezte meglepődötten Damon majd kivette Stef kezéből az ékszert. A medál a hosszú láncon kerek volt és kinyithatós. A benne lévő kép az apjukat és az anyukat ábrázolta. Damon inkább bezárta és odadobta Bonnienak, hagy végezze a dolgát.

  - Hát mikor elvitték őt a bár elől, letépte magáról a nyakláncot és az autóra hajította. Gondolom tudta, hogy szükségünk lesz rá. – mondta Stefan az ajtófélfának dőlve.

  - Hmm… mégsem olyan buta ez a lány. – mosolyodott el Damon. –Akkor lássunk hozzá. – majd lehuppant az asztalkával szembeni ülő helyre.

  - Rendben. – mondta Bonnie majd meggyújtott egy gyertyát és az asztal szélére helyezte. A medált a térképre rakta és elkezdett kántálni. Az egyik pillanatban a nyaklánc magától elkezdett mozogni majd megállt egy város fölött.

   - Meg is vagyunk. – mondta végül Bonni és rámutatott a helyre ahol engem rejtettek el.  Stefan szerintem sokkot kaphatott, mert ha nem lett volna mögötte a kanapé szerintem a padlón végzi. Damonnel szintúgy nem stimmelt valami.

   - Minden okés fiúk? – kérdezte Bonnie a falfehér arcukat fürkészve. Gyorsan a háta mögötti vértasakért nyúlt majd odadobta Damonnek, hogy legalább ő észnél legyen. Hirtelen mozdulattal belekortyolt majd Stefanhoz fordult.

   - Ugye tudod mi történt ezen a helyen? – kérdezte Damon de tudta, hogy a válasza igen lesz.

  - Itt öltünk meg egy családot. – nyelt egy nagyot Stefan aztán felállt és egy képpel tért vissza. Bonnienak csalódás ült az arcán.

   - Meséljetek el mindent! - követelte Bon majd keresztbe font kézzel visszaült a fotelba.

  - Szóval ezen a képen látható egy család, akiket amatőr vámpír vadászoknak neveztek el az évek során.– kezdett bele Stefan.

Köszönöm mindenkinek!